Gyászmunka és egy új élet kezdete: Áfra János apaságról, tanításról és új kötetéről

Emlékszem, hogy az órák végén harmatgyenge verspróbálkozásainkat bátran mutattuk meg neki, hiszen mindig diplomatikusan fogalmazta meg észrevételeit írásainkról. Tavaly az édesanyja elvesztését kötetbe foglaló Kitakart anyám című verseskönyvével tárta fel legbensőbb érzéseit olvasói előtt, szakfelelős lett Egerben, és az apaság varázslatát is meg tudta élni.

Nagyon sűrű volt a tavalyi éved, mesélnél róla? 

A 2025-ös év a megelőző decemberben indult el nálunk, legalábbis szimbolikus értelemben. Beköltöztünk az új debreceni otthonunkba – egy negyedik emeleti lakásból egy 19. századi belvárosi házba –, és másnap megszületett a kislányunk. A feleségem rajong a régi debreceni polgári otthonokért, tagja A cívisházakért csoportnak is, amely igyekszik közösségi erővel tenni a múlt nyomait őrző épületek megmaradásáért, a zöldfelületek, az élhető lépték megtartásáért. A hétköznapok átalakulásával, a fókusz megváltozásával is járt ez az időszak: együtt tölthettünk másfél hónapot így hárman, utána elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen Egerben. 

Áfra János (Fotó: Vigh Levente)

Mit dolgozol ott?

Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Művészeti és Médiatudományi Intézetének docense lettem, egyúttal a vizuáliskultúra-tanárok szakfelelőse is. Gyorsan bele kellett tanulnom ebbe az új szerepkörbe. A doktori disszertációmat egy olyan témából írtam korábban, ami az érdeklődési területeimet ötvözi, ebből a tudományközi helyzetből adódik, hogy irodalommal és képzőművészettel is foglalkozhatok. Miután a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetéből Egerbe kerültem, az irodalomtudományi órákról váltottam a vizuális kultúrára koncentráló kurzusokra. Nagyon izgalmas volt áthelyezni a fókuszt a kortárs képzőművészeti kérdésekre, a designtörténetre, de nagy kihívást is jelentett. Kreatív írást ugyanakkor a friss egri Művészeti Karon is tarthatok, aminek különösen örülök, hiszen ezen a téren érzem magam a legmagabiztosabbnak. Alapvetően arról szólt a 2025-ös évem, hogy akklimatizálódtam ebben a közegben és élveztem az apai örömöket. Ez életem egyik legmeghatározóbb élménye ez utóbbi. A kitartó figyelmével, érdeklődő tekintetével a világot maga köré szervező kislányom van. Sokat tanulok tőle, például ő kifejezetten muzikális alkat, így negyvenhez közel végre megjelent bennem is az igény arra, hogy komolyzenét hallgassak. Lenyűgöző látni, hogy egy egyéves gyermek mennyire összetett személyiséggel bírhat. 

Sokféle dologgal foglalkozol: szerkesztesz, tanítasz, versesköteteid jelennek meg, és családapa is lettél. Hogy fér bele ennyi minden az ember életébe, idejébe?

Az írás az elmúlt évben eléggé háttérbe szorult, és nem is tudtam az új könyvem menedzselésével foglalkozni. Kicsit magukra vannak hagyva szerintem a szépírók ezzel a feladattal, mert a kiadóknak sincs kapacitása ebbe pénzt és energiát fektetni. A jelenléthez szükség van egy jó honlapra, Facebook-oldalra, Instagram-oldalra... – kinek több, kinek kevesebb energiája van erre. Nekem általában ez nagyon nyűgösen megy, meg kell erőltetni magam, hogy kitegyem a friss híreket. Az elmúlt évben ez különösen hektikus volt, ennek ellenére nem érzem azt, hogy teljesen visszhangtalan lenne a tavalyi év közepén kiadott Kitakart anyám: jelennek meg róla kritikák, interjúk. Hívtak nemrég Szegedre és az egri Irodalomtudományi Tanszékre is könyvbemutatózni, illetve Budapesten lesz egy dzsesszköltészeti est február 18-án este a Jedermannban.

Fotó: Som Balázs

Kétlaki életet élsz, ha jól értem, hiszen Debrecenben laksz, de Egerben tanítasz. 

Szerencsére a legtöbb feladatomat el tudom látni Debrecenből, és csak egy-két napot kell Egerben töltenem hetente. Mondhatjuk, hogy kétlakiság, de valójában Eger egy otthonos átmeneti állomás nekem, amikor ott vagyok. Nagyon szeretem magát a várost, a hangulatát, az egyetemi közeget. Érdekes látni a kulturális örökség terén megmutatkozó különbségeket: Egerben alapvetően katolikus tradíció, a barokk építészet öröksége uralja a városi tereket, míg a református hagyományokat és a polgári ethoszt tovább örökítő Debrecen arculata sokkal puritánabb, sajnálatos mód a város méretéhez képest nem is tud mértékadó lenni a helyi vizuális kultúra, eltekintve a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ tevékenységétől.

A Medgyessy Ferenc Gimnáziumban végeztél festészeti tanulmányokat. Szoktál festeni? 

Azt az egyetemi évek elején elengedtem szinte teljesen. Hallgatóként voltak kiállításaim, de miután kritikaírásba kezdtem, művészekkel interjúztam, esszéket írtam és felkértek kiállításmegnyitókra is, egyre inkább előtérbe került az elméleti irányultság, fontosabbá vált a reflexió. Nagyon megnyugtató és felszabadító volt festeni, de miután elkezdtem publikálni a verseimet, az alkotói energiáim inkább a költészetben találtak utat. 

A Kitakart anyám a hatodik versesköteted a Glaukóma, a Két akarat, a Rítus, a Termékeny félreértés és az Omlás után. Nagyon súlyos témákat boncolgat az új kötet: visszaemlékezés és feldolgozási munka egyben. Milyen érzés az, amikor az alkotó megírja ezeket a verseket, és tudja, hogy az olvasók akár ezrei is belépnek ebbe a végtelenül személyes világba?

Örülök neki, hogyha sok emberhez el tud jutni egy-egy szöveg és akár a kötet is. A költészet nem egy piacorientált műfaj, de fontosnak érzem, hogy legyen azonosulási lehetőség a szövegekben. Eleve emocionális típus vagyok, és maga ez az érzelmi skála, ami egy ilyen téma esetében megszólalhat, nagyon széles. Különböző helyzetek, más-más hangvétellel idéződnek meg. Ez remélhetőleg lehetőséget ad arra, hogy minél többen, többféle szituációban felismerjék magukat, vagy épp ellenpontként érzékeljék, hogy mennyire más a saját anyatapasztalatuk. Nem ijedek meg a tabutémáktól sem. A költészet a legalkalmasabb arra, hogy kibeszéletlen helyzeteket felszínre hozzon, elmondhatatlannak tűnő dolgokat megszólaltasson. Nem véletlen, hogy az irodalomterápia mint önsegítő módszer egyre népszerűbb Magyarországon is, és sokan fordulnak ilyen tevékenységet folytató szakemberekhez, hogy csoportmunkában dolgozzanak a saját megéléseikkel, élményeikkel, a feloldatlan helyzetek megértése, átkeretezése érdekében. 

Prózával tervezel foglalkozni a jövőben?

Van egy-két szövegem, de nem sokat publikáltam eddig, amit igen, felkérésre készült. Nagyon sok ötletem, tervem van, és mindig bátran – megfontolatlanul – hivatkozok is arra, hogy szeretnék szépprózát írni, de azt még nem tudom, ebből a munkából mikor születhet könyv, egyáltalán el jön-e az a pont, amikor képes leszek a mindennapjaim kiszámítható részévé tenni azt a rendszeres írásfolyamatot, amelyre ehhez szükség volna. Van regényötletem is, de még nem szeretnék róla részleteket elárulni.

Mi a véleményed Krasznahorkai László Nobel-díjáról?

Nagyon örülök neki! Régi olvasója vagyok Krasznahorkainak, az alapképzéses szakdolgozatom részben az ő legismertebb regényéhez, a Sátántangóhoz kapcsolódik, amelyből Tarr Béla elkészítette az ikonikus hétórás filmjét. Az utóbbi években lehetett arról tudni, hogy forog Krasznahorkai neve az elismerés várományosai közt, meg is kapott olyan nagy nemzetközi elismeréseket, mint a Nemzetközi Man Booker-díj és a Nemzeti Könyvdíj, amelyek előrevetítették ezt a sikert. Ilyenkor vannak persze irodalomtörténészek, kritikusok, akik ambivalensen viszonyulnak a döntéshez, mert ezzel csökkent az esélye annak, hogy a szintén várományosként szamon tartott Nádas Péter is sorra kerüljön. Arra nem nagyon van remény, hogy egymás után néhány év különbséggel két magyar kapjon irodalmi Nobel-díjat. Így is nagyon szép eredménynek tűnik, hogy Kertész Imre 2002-es elismerését tavaly egy újabb követte. 

Érettségi tétel is vagy, voltál. Mit szóltál, amikor ezt megtudtad? 

Mindig örülök az ilyen híreknek. Egy szolnoki gimnáziumban, illetve több debreceni középiskolában is jártam már ilyen apropóból, a hajdúböszörményi alma materemben pedig most készül tétel az új kötetemből. Hivatalos is vagyok ide, a Bocskai István Gimnáziumba egy rendhagyó órára most. Ezek fontos visszajelzések. Mindig izgalmas látni, hogyan értelmezik újra mások, hogyan fordítják le a saját életükre, saját tapasztalataikra a szövegeket. Nem vagyok annak a híve, hogy a verseim értelmezését korlátozzam, de persze ilyen beszélgetések alkalmával az önértelmezést nem lehet egészen elkerülni. Mindenesetre nem biztos, hogy ideális beszélgetőpartner vagyok azoknak a tanároknak, akik azt várják, hogy elmagyarázom majd a verseket, inkább a többértelműségek felmutatásában tudok segíteni. Ez pedig nem biztos, hogy könnyebbé teszi a felkészülést a középiskolai diákoknak az érettségire, azt viszont talán sikerül átadni ilyenkor, hogy hülyeség latolgatni, mire gondolt a költő a verseket írva, hiszen néhány év után ő maga sem képes ezt rekonstruálni pontosan.

Fotó: Löki Viktor

Visszatérve a saját tanulós éveimre: annak idején segítettél nekünk abban, hogy publikáljunk, az írásainkat is elolvastad, diplomatikusan reagáltál rájuk. Vállalsz ilyen mentor szerepet Egerben is?

Tervezőgrafikusokat oktatottam kreatív írásra az előző félévben, velük folytatódik a munka, és a következő félévben lesz egy újabb csoport is. Emellett szeretném Debrecenben tovább vinni a MODEM-ben a Versműhelyt, amire mostanában kevesebb időm volt. Ez egy teljesen nyitott közösség – sok helyről szoktak csatlakozni a különféle generációk képviselői, más-más háttérrel, a saját szövegeik megosztásával vagy csak hallgatóként. Kialakult egy mag, és sokan hozzá is szólnak az elhangzó versekhez, van tehát itt egy jó dinamika. Én igazából csak moderálom a beszélgetést, beszúrva egy-egy megjegyzést. Nagyon hatékonyan tud működni ez a kis közösség – már nyolc éve. Nagy siker volt nemrégiben Ráday Zsófiáé, akinek a kézirata a Okapi Press könyvpályázatán 297 kéziratból nyert, így megjelenhetett A Csendkirály győzelmi beszéde. Napokon belül napvilágot lát a Prae és a Lector közös kiadásában Kovács Edward A másik éj című debütkötete, és az év közepén Csizmadia Bodza Rékáé is a Fiatal Írók Szövetségénél. Vannak tehát szép sikerek, és sokan publikálnak folyóiratokban is azok közül, akik részint ebben a műhelyben, részint a Hajdúböszörményi Írótáborban szocializálódtak, ahol korábban minden évben tartottam műhelyeket. Sajnos ez a fontos tábor előző nyáron – támogatások hiányában – nem valósult meg, de abban bízunk, hogy folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk.