Profi sport és felsőoktatás – három válogatott kézilabdázó útja a Debreceni Egyetemre

A három játékos ősszel kezdte meg sportszervezői tanulmányait, amelyeket a kettős életpályamodellnek köszönhetően egyéni tanrendben végezhetnek. Bár mindannyian külföldön játszanak – Sipos és Palasics Németországban, Lukács Norvégiában –, a mentorok és tutorok támogatásával gördülékenyen haladnak az egyetemi feladatokkal. Bácsné Bába Éva a Sportgazdasági és -menedzsment Intézet igazgatója szerint a sportolók tudatossága, fegyelme és következetessége példaértékű, és inspiráló hatással lehet hallgatótársaikra is.

A beszélgetés során a játékosok felidézték sportpályafutásuk kezdetét: míg Sipos Adrián csak 14 évesen kezdett kézilabdázni, addig Lukács Péter már kisiskolásként két sportág között osztotta meg idejét. Palasics Kristóf több sportot is kipróbált, végül a korai sikerek terelték a kézilabda felé. Ma már mindannyian az élvonalban szerepelnek, ahol évente akár 40–50 mérkőzés is vár rájuk. „A hangsúly nem az edzések számán, hanem a meccsek mennyiségén van. Míg fiatal korunkban naponta 2-3 edzésünk volt, amelyek a technikai tudás fejlesztését és az állóképesség javítását célozták, addig ma naponta egyet edzünk, de azt maximális fókuszáltsággal, sok időt töltünk regenerációval, és nagy hangsúlyt kap a mentális egészség” – hangsúlyozta Sipos Adrián.

A légiós élet kihívásairól is őszintén beszéltek. Palasics több ország bajnokságában is kipróbálta magát, míg Lukács Péter Norvégiában talált olyan közegre, ahol a hibák kezelésében és a fejlődés támogatásában egészen más szemléletet tapasztalt. „Ha nem sikerül egy vagy két kapura lövés, nem cserélnek le, engedik, hogy javítsak. Ha kikap a csapat, elemzik, de már a következő mérkőzésre fókuszálnak.” – mondta. A német klubok ezzel szemben kevesebb mentális támogatást nyújtanak, ott inkább a játékosok egymás között oldják meg a nehéz helyzeteket.

Abban mindhárman egyetértettek, hogy ezen a szinten az egyéni fejlesztés a játékos felelőssége. A topcsapatok között minimális a különbség, ezért – ahogy Palasics fogalmazott – mindenkinek tudnia kell, milyen módszer segíti leginkább a fejlődését. Sipos hozzátette: heti 2–3 mérkőzés mellett kevés idő jut külön munkára, mégis elengedhetetlen, hogy a játékosok extra technikai vagy erőnléti edzéseket végezzenek. Lukács szerint nem ritka, hogy a kétórás tréning után még lövéstechnikát gyakorolnak vagy a konditeremben folytatják a munkát.

A sérülésveszélyről is szó esett, hiszen a kézilabda kontakt sport. Sipos szerint a szerencse is kell hozzá, de a regeneráció legfontosabb eleme az alvás, amelyet tudatos táplálkozás és fegyelmezett életvitel egészít ki. A csapatkapitány egy könnyedebb példát is megosztott: „Németországban az ellenfél öltözőjében mindig van egy láda sör, azonban azt nem kötelező meginni.”

A válogatott játékosai a nemzeti csapat taktikájáról is beszéltek. Úgy látják, a spanyol kézilabdastílus – különösen a kettő a kettő elleni játék – jól illeszkedik a magyar válogatott karakteréhez. Sipos szerint az elmúlt években sikerült beépíteni 6–8 fiatal játékost, akik ma már a csapat gerincét alkotják, és az utóbbi világversenyeken többször is csak hajszálon múlt a történelmi siker.

A sportolók tudatosan készülnek a pályafutásuk utáni életre is, ezért választották a Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Karát, ahol a versenynaptárukhoz igazodva, rugalmas időbeosztásban tanulhatnak tovább. A rendezvény végén Fenyves Veronika dékán adta át számukra az Együtt a Gazdaságtudományi Karért ösztöndíjat, amely a kar tehetséges hallgatóit támogatja.